Főtér és felelősség

Szabadság, 2009. november 13.
http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/33758

A vonat elment. Lezárult egy fejezet a kolozsvári Főtér történetében, s talán időszerű lenne megállni egy szóra, mérleget készíteni. Levonni a következtetéseket, és összegezni a tanulságokat, mert rengeteg tanulságot rejt magában mindaz, ami, és ahogy a Főtér átalakítása körül történt.

A kolozsvári Főtér a világ, s ezen belül a magyar kulturális örökség kiemelt jelentőségű része. Felbecsülhetetlen érték. Egyike azon szimbolikus és esztétikai értékeinknek, amelyek megőrzése és rendben tartása fokozott figyelmet, esetleges felújítása, netán átalakítása pedig maximális körültekintést, óvatosságot és hozzáértést követel.

Mindezek ellenére le kell szögeznünk, hogy a Főtér nem tabu. Ha a helyzet úgy kívánja, igenis hozzá lehet, sőt hozzá kell nyúlni, mint ahogy tették azt többször az utóbbi évszázad során. De csakis avatott kézzel, fokozott figyelmet szentelve az emberek ragaszkodására, érzelmi kötődéseire. Jelen esetben mindez elmaradt. Az elvégzett átalakítás eredménye közfelháborodást váltott ki Kolozsvár román és magyar lakosaiban egyaránt. Sajnos, erre szokás mondani, hogy késő bánat. Ne legyenek illúzióink, a csaknem hatmillió eurót felemésztő átrendezési munkálatok végeredményét évekig, évtizedekig nem fogják megváltoztatni. Román vélekedések szerint a jelenlegi városvezetésnek sikerült beköltöztetni Moldvát Kolozsvár szívébe. Avatott újságírók a jelenlegi teret Focşani-i, Vaslui-i főterek Erdélytől idegen képéhez hasonlítják.

A tiltakozások sora nem most kezdődött el. Gaal György, Asztalos Lajos és mások már évekkel ezelőtt felhívták a figyelmet arra, hogy rossz irányba mozdult a Főtér felújításának ügye. Sajnos, figyelmeztető írásaik süket fülekre találtak. Annak ellenére, hogy egyértelműen kitapintható volt a közösség túlnyomó részének álláspontja, megválasztott képviselőink figyelmen kívül hagyták azt, és saját ízlésük, szubjektív véleményük, politikai érdekeik, vagy egyszerűen gyengeségük alapján hallgatólagosan vagy tevőlegesen részt vettek abban, ami több mint mulasztás: közös értékünk rombolása.

A Főtérnek a századfordulón történt rendezése, piactérből dísztérré történő átalakítása egy jól átgondolt, és a város polgárságának körében széles körű támogatottságnak örvendő kezdeményezés eredménye volt. Lényegét pontosan az jelentette, amit most teljes mértékben elvesztett. Csiricsáré, giccs, zsibvásár helyett felállították a Mátyás szobrot, a tér központi elemét, és körülötte, annak súlyát kiemelendő, céltudatosan megtervezett zöldövezetet hoztak létre, amely ugyan átalakult az elmúlt száz év során, de a rendeltetését nem veszítette el. A mostani átalakítás alapgondolatának lényege, s egyben maga az eredmény pont az, amit akkor sikerült felszámolni. A korabeli lacikonyhák helyett sörsátrak, a templom körül lebontott házak helyett korcsolyapálya, a zsibvásár helyett termékbemutatók, sörfesztiválok helyszíne lesz a Főtér.

Persze lehet erre azt mondani, hogy ugyanúgy szubjektív szempont (rendszer) ez is, akár az átalakítóké. A különbség pusztán az, hogy egy meglévő, a lakosság által közkedvelt tér megváltoztatásához sokkal súlyosabb érvek kellenek, mint amelyekkel a városvezetés előrukkolt. Az „adjuk vissza a teret az embereknek” érv eleve hamis, mert ezt a teret még így, tudatosan elhanyagolt állapotában is magukénak érezték, szerették a város lakói, nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül. Az utóbbi hét reakciói is ezt támasztják alá.

A másik fő érv a középkori terek analógiáira épült, de több sebből vérzett: a főtér mai arculata a 19. században alakult ki, az épületek homlokzatai nem középkori jellegűek, így a „középkori jellegű” járószint kialakítása indokolatlan és erőltetett volt. Arról nem is beszélve, hogy az eredmény sokkal inkább modern, mint „antik” benyomást kelt a szemlélőben.

Talán a legbosszantóbbnak mégis az tűnik, hogy az illetékesek folyamatosan a „nyugati”, európai trendekre hivatkozva érveltek az átalakítás mellett. Mérhetetlen műveletlenség és/vagy céltudatos demagógia, manipuláció az ilyen típusú érvelés. Horgásznyelven etetésnek hívják. Nem kell végigjárni Európát ahhoz, hogy megértsük: egységes európai kultúra, sem építészeti, sem más tekintetben nem létezik. Athén és Stockholm, Szicília és Skandinávia, egy dél-német kisváros és Párizs között ég és föld a különbség. Ettől függetlenül mindegyiknek megvan a saját jellegzetes bája, szépsége. Európa ettől színes, ettől érdekes. Ezért nevezzük divatos szóval multikulturálisnak. Kolozsvár a Főtér átalakításával pont a sajátos szépségéből veszített el valamit. Tegyük hozzá: nem visszafordíthatatlanul.

A jelen írás kerete szűkös ahhoz, hogy az elvégzett munka minőségét is számba vegyük. Azt azonban nyugtázhatjuk, hogy nem kell sokat keresgélni a hibákat, mert szembeszökőek.

Mindezek tudatában, megállapíthatjuk, hogy súlyos felelősség terheli mindazokat, akik az átalakítást ilyen szempontok alapján kezdeményezték, és végrehajtatták. De felelősség terhel másokat is, mindazokat, akik hagyták mindezt megtörténni.

Felelősek vagyunk mi, akik tudtuk, hogy mi készül, és beláthatjuk, nem tettünk meg mindent annak érdekében, hogy ne így történjen. Nem használtuk ki a figyelemfelkeltés, a tiltakozási formák rendelkezésünkre álló eszközeit.

Felelősek azok is, akik nem tudtak ugyan a tervekről, s bár módjukban állt követni a közélet történéseit, mégsem tették. Csak akkor szereztek tudomást róla, amikor a visszafordíthatatlan valósággal szembesültek.

Felelősek a közösségünk képviselői is, akik részt vesznek a város vezetésében, de elmulasztották a széles körű konzultációt, majd a tiltakozás lehetőségét akkor, amikor annak ideje volt, és nem vették figyelembe a közösség túlnyomó többségének a véleményét. Fokozottan pedig azért, mert némelyikük mind a mai napig következetesen kiáll a „rossz” mundér becsülete mellett.

A jövőre nézve ismét egy keserű tanulság: megbízott képviselőink ilyen ügyekben konzultáljanak az illetékes intézményeinkkel – ne csak felületesen, hanem ténylegesen! –, és igyekezzenek valóban a magyar közösséget képviselni a döntéshozó testületekben. Elsőként általában ők jutnak az ilyen jellegű információk birtokába, de nem mindegy, hogy azt milyen erősséggel, hangsúllyal továbbítják a sajtó és a közösség felé.

A Főtér járószintjének átalakítása sokunkban azt az érzést kelti, hogy valamit megint elvesztettünk, hogy valamit újra, akaratunk ellenére, és beleegyezésünk nélkül elvettek tőlünk, kolozsváriaktól, s tőlünk, magyaroktól. Érezhetően zavarban vagyunk, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat a saját városunkban. Mégis úgy érzem, hogy a legyőzöttek csüggedése, a magunkba zárkózás, a tehetetlenség helyett a nehezebb utat kell választanunk. Legyen ez egy okkal több arra, hogy feleszméljünk, rájöjjünk arra, hogy a közösségnek indokolt esetben milyen ereje lehet. A Főtéren pedig ne leszegett fővel, lesütött szemmel, s muszájból járjunk át, mert akkor csak a kövezetet látjuk, azt, amit elrontottak. Emeljük fel a tekintetünket, nézzünk körül, és rájövünk arra, hogy a lényeg valójában nem változott, a Főtér továbbra is ott van körülöttünk, és a miénk!

Jó volt látni és részt venni kedd este a fiatalok kezdeményezésére létrejött megmozduláson. A teret továbbra is nekünk kell belakni, és határozottan ellenezni a különféle zsibvásárok, fesztiválok ottani megszervezését. Ezt még nem késő megtenni! A Szent Mihály templomban zajló miséket, alkalmi hangversenyeket és más emelkedett hangulatú eseményeket, valamint a környék jobb időkhöz szokott lakóit az eddigiekben is oda nem illő módon és méltatlanul zavarta a főtéri hangos ricsaj, reklámhadjárat.

A Főtér most még befejezetlen. Ebben az átmeneti időszakban is biztosítani kell, hogy a Kolozsvárra kerülő magyar fiatalok is magukénak érezzék a teret. Az elmúlt hosszú hónapok alatt sajnos, kényszerből sokan elszoktunk e helyről. Most megnyitva s lecsupaszítva itt van előttünk, de továbbra is a miénk lehet. Tűzzük ki célul – a fiatalok kezdeményezésével összhangban –, hogy időről időre, hónapról hónapra oda szervezzünk bizonyos eseményeket, hogy újra belakjuk, és otthonossá tesszük a teret a kolozsvári magyar közösség számára. Ez még rajtunk múlik!

Zárszóként: Kolozsvár „Transilvaniae civitas primaria”: Erdély fővárosa. Ne hagyjuk, hogy máshonnan jött percpolitikusok – tizenöt percnyi plusz kampányfigyelemért cserébe – feláldozzák tereinket, utcáinkat. A Dsida Jenő utca nevének megváltoztatásával, a történelmi műemlékek magyar nyelvű feliratozásának elvetésével, a Főtér kiüresítésével nem csak a kolozsvári, erdélyi magyaroktól vesznek el valami pótolhatatlant – hanem Erdély sokszínűségét, a különböző kultúrák egymás mellett élését, egymás tiszteletét is tagadják.

Mindazt, amire a multikulturalitás örve alatt hivatkozni szoktak.

Mindazt, amire méltán lehetnének büszkék az erdélyi románok, magyarok, cigányok, valamint a maradék szászok és zsidók.

Mindazt, ami európai. Ami nélkül Kolozsvár már nem Erdély fővárosa. Még csak nem is város.

Hanem kampányfelület.